Három-négy hónap… Közös életünk elmúlt másfél évére visszatekintve úgy tűnik, sajnos csak ilyen időközönként, azaz legfeljebb évszakonként egyszer tudunk a kedvesemmel 4-5-6 napot kettesben eltölteni. És eddig három olyan alkalom volt, amikor el is sikerült utazni valahová. Tavaly decemberben az Aggteleki-karszton barlangásztunk és kirándultunk, júliusban életem első hegymászása történt meg Szlovéniában, a Júliai-Alpokban, most pedig lehetőségem nyílott ferrátázni, méghozzá Olaszországban, a Garda-tó környékén.
Via Ferrata, más néven Klettersteig. Így nevezik idegen szóval a „vasalt utakat, vas-utakat”, azaz a drótkötéllel, fémlépcsőkkel, létrákkal, függőhidakkal kiépített mászó-helyeket. Ezeket nemzetközileg egyezményes betűkkel jelölik: az A-s a legkönnyebb, mi főleg B-sen mentünk, néhol C-s részekkel. A D-s egyébként már Durva, az E az Extra nehéz, az F-et meg a Franc se bírná megcsinálni…
Magyarországon tavalyig csak egy helyen, a Bakonyban, a cseszneki várnál lehetett ezt kipróbálni, azóta kiépült a tatabányai Via Ferrata is. Európában főként az Alpokban vannak ilyenek. A Garda-tó közelében több, különböző nehézségű és jellegű Klettersteig is található, amelyek megmászásakor nemcsak a sikerélmény a jutalom, hanem a páratlan látvány is.
A ferrátázást nem szabad csak úgy vaktában elkezdeni. Némi rutin kell hozzá (nyáron Szlovéniában én már drótkötéllel biztosított szakaszokon szerezhettem egy pici gyakorlatot), de legalábbis egy tapasztalt vezető. No meg az alapfelszerelés.
Ilyen például a beülő, ami, ha esetleg rosszul lépünk, megcsúszunk, véd a lezuhanástól. Ezt most én is „sikeresen” kipróbálhattam. A drótokhoz karabinerekkel kapcsoljuk magunkat, mindig duplán biztosítva testi épségünket. Előtte nehezen hittem el, hogy ez a néhány pánt meg kötél meg karabiner tényleg képes megtartani a súlyomat. Aztán egy csúszós sziklán ott lebeghettem a föld felett – igaz csak pár centivel.
A sisak két dologra jó. Egyrészt ha az előttünk-felettünk mászó társunk kezével-lábával lesodor kisebb-nagyobb köveket, akkor azok ne a fejünkön landoljanak, másrészt a kiálló szilaperembe könnyen bevághatjuk a fejünket, ha nem megfelelő a periférikus látásunk. Az utolsó napon legalább tíz púpot szereztem volna a buksimra, ha nem lett volna a fejemen a sisak!
A kesztyű is jó szolgálatot tesz, valahogy biztosabb így a fogás a drótokon, ráadásul kíméli is az embert, máskülönben lejött volna pár helyen a bőr a kezemről. A térdem és a könyököm így is olyan, mint egy térkép. Sokszor észre se vettem a nagy kapaszkodásban, hogy beütöttem valamimet valahová, és csak este vettem észre a lila foltokat.
Fejlámpát is ajánlott vinni egy ilyen mászásra, mi két alkalommal is elővettük a hátizsák mélyéről. Egyszer alagútban folytatódott egy látszólag erdei ösvénynek induló út. Az a hegy, sőt, az egész környék az első világháború alatt egy stratégiailag nagyon fontos hely volt, ma is tele az oldala lőállásokkal. Egész szürreális élmény volt a régi bunkerekben közlekedni, lőréseken lekukucskálni a völgybe. Sőt, egyszer egy lövészárkon haladtunk végig. Ráadásul a második napi túra olyannyira elhúzódott, hogy ránk esteledett, és egy hosszú szakaszon sötétben jöttünk lefelé a hegyről.
Tériszonyosoknak nagyon nem ajánlott az ilyen mászás. Azt nem mondom, hogy én egyáltalán nem vagyok az, egy-egy meredekebb szakaszon ha lepillantottam a mélységbe, bizony elfogott a szédülés és a félelem. No de tudjuk: nem az a bátor, aki nem fél, hanem az, aki leküzdi a félelmét. Nekem sikerült!
Aggteleken az Ariadnésokkal jártunk, egy baráti csapattal, ahol szinte mindenki mindenkit ismert, Szlovéniába barátokkal négyesben utaztunk, de sokszor csak kettesben másztunk, itt viszont szinte ismeretlen emberekkel készültünk eltölteni 4-5 napot.
Elmondhatom, nagyon jó kis csapat jött össze, bár igazi vegyes felvágottak voltunk. Két pár, három egyedülálló nő és egy srác. Azaz nyolc fő. Akadt szinte totál kezdő is, mint például én, de olyan is, aki mögött több mint 25 éves tapasztalat állt, például Zoli. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hozunk ebből össze egy közös nevezőt. Hát úgy, hogy a tapasztaltabbak-erősebbek-ügyesebbek segítették a kezdőket, akik viszont általuk kellőképpen motiválva jobban igyekeztek, talán többet is fejlődtek. Bár tény, hogy szinte mindig én maradtam a végére, vagy a kevésbé jó teherbírásom, vagy a gyatra technikai tudásom miatt...
Hogy a túravezetőnk, aki egyben a sofőrünk is volt, ne aludjon el a 14 (!) órás úton, no meg hogy mi is jól szórakozzunk, a kisbuszban zenéket hallgattunk. Rockot, metált, popot, régi magyar slágereket, mindenfélét. A borongós késő őszből indulva kiváló háttérzene volt a „November Rain”, a tó felé közeledve már azt énekeltük, hogy „Kell egy ház az óceán partján…”, a hazafelé vezető úton pedig Olaszországtól az „Arrivederci Amore”-val búcsúztunk.
Az időjárás végig nekünk kedvezett. Eljöttünk otthonról az őszből és megérkeztünk a nyárba. Minden nap legalább 25 fok volt és szikrázó napsütés. Estére persze azért lehűlt a levegő, hisz rövidebb volt a nappal, hamarabb lebukott a nap a magas hegyek mögé, de cseppet sem olyan volt a hangulat, mintha november lenne.
Szóval végig melegünk volt, kivéve a szálláson, ahol majd megfagytunk. A túrák után visszatérve oly jól esett volna ellazulni és felengedni, ehelyett 15 fokban vacogtunk, hogy a végére kapjunk egy pluszt 20 eurós fűtésszámlát… A fürdőbe forró vízzel (gőz), a konyhába sütéssel-főzéssel melegítettünk be.
Amúgy is minden nap közös főzőcskézést rendeztünk. Tamás (túravezetőnk-sofőrünk) ráadásként a szakács szerepét is vállalta, legalábbis a reggeliket mindig ő készítette. Volt tojásrántotta, sült virsli, tükörtojás, virslis tojás… Vacsorára meg olcsó és gyors kajákat főztünk, úgy mint sajtos-szószos tészta vagy paprikás krumpli.
A csapatszellemet a túrázás kalandjai mellett az esti beszélgetések és játékok is erősítették. Egyrészt kibeszéltük a magánéletünket, szó esett ismerkedési tippekről, válásról, gyereknevelésről, másrészt kockáztunk (Perudo) meg Tabu nevű szójátékot játszottunk, sok-sok röhögéssel.
A konkrét túraútvonalakról és látnivalókról a következő bejegyzésben írok majd. Addig szolgáljanak ízelítőül a képek, meg a következő kis előzetes, címszavakban: szurdok-mászás, patakon-köveken átkelés, függőhíd, araszolás sziklaperemen, kötélhágcsó, lógás a szakadék fölött, bástya, hegycsúcsok, várak, hangulatos olasz kisvárosok, pálmafák, vitorlások a kéklő tavon, pizza és fagyi…
2015. november