Minden kívánságom teljesüljön?
Nagyon erőteljesen felmerült bennem a teremtés kérdése. Mostanában újra, mert elmélkedtem én ezen már korábban is sokat. Hogy hogyan is működik a létezés folyamata, hogyan teremtődnek meg a dolgok, hogyan teljesülnek kívánságaink.
Látszólagos a kettősség.
Az első a tudatos teremtés. A kép-alkotás majd cselekvés. Azaz hogy az emberben megszületik az ötlet, jön az isteni szikra, az álom, a terv, a vágy, a kívánság, amit aztán dédelgetünk, majd sokat teszünk érte, hogy megvalósuljon. Tehát: megteremtjük a jövőnket, az életünket. Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, mondják.
De emellett párhuzamosan él és virul a másik hozzáállás is. Mert vannak, akik viszont úgy vélik, hogy semmi szükség a tervezgetésre, meg kép-alkotásra, sokkal jobb az, ha egyszerűen sodortatjuk magunkat az árral, élünk a jelenben, és hagyjuk, hogy történjen meg velünk az, aminek kell. Ez amolyan karma-szerű dolog, a sors így akarta, ez rendeltetett.
Vajon melyikben van az igazság? Vagy létezhet a két elmélet/gyakorlat egymás mellett, egyidejűleg is?
Hogy is teremtünk? Gondolattal. A gondolat a legerősebb és leggyorsabb teremtő erő. A népmesében is mit kérdez a táltos: „Hogy repüljünk édes gazdám? Sebesen, mint a gondolat.” De ebben is át lehet esni a ló (a táltos paripa) túloldalára. Ilyen az, mikor az ember megrögzött álmodozó lesz, notórius gondolkodó. Folyamatosan tervezget, élete minden területén irányítása alatt akarja tartani a dolgokat. Kigondol és teremt.
Hát a JóIsten ilyenkor szokott minket jól kupán csapni!
Hiszen az emberek egyszerűen (tisztelet a kivételnek) képtelenek arra, hogy jól teremtsenek! Nem is tudom mi, biztos a nagy egónk „kissé” módosítja azt, ahogyan az álmaink valóra válnak. És a beteljesülés sokszor baromi távol áll az elképzeléstől.
Lám, épp a minap én is ebbe a csapdába estem. Hiú voltam, és ráfaragtam. Láttam, hogy a blogom vészesen közelít a 400.000-es kerek nézettséghez. Balgán és én-központúan azt kívántam, hogy bárcsak október hónapban elérném ezt a bűvös határt. Sikerült is, de milyen áron… Az NLC-fórumának köszönhetően sok mocskos energia áramlott hozzám. És persze nemhogy elértem, de jócskán túl is szárnyaltam a 400.000-et, megdöntve ezzel a blog hat és fél éves fennállásának rekordját (havi 17.608 megtekintés). Szóval a kívánságom teljesült. Csak a hozadékaival nem számoltam. Tehát nem tudunk jól kívánni!
A kívánságokról mindig az „Interstate 60” („Úttalan út”) című film jut eszembe. És a jó evéseket kívánó férfi, meg a jó szexet kívánó nő. Gary Oldman mindenkinek teljesíti a kívánságát, de hogy! Az egyik kedvenc jelenetem az elején az, mikor Michael J. Fox épp telefonon tárgyal, kiszáll a kocsijából, az ajtóval elcsapja a kerékpáron közeledő fővarázslónkat, felsegíti, de közben egy kamion áthajt a telefonján. „A mobilom a köldökzsinórom!”, üvölti. (Ez a mondatot sokszor szoktuk hülyéskedve idézni amúgy.) „Bárcsak ne történt volna meg! Bár visszacsinálhatnám!”, kívánja. „Ha kívánhatna egyet, ezt kívánná?”, kérdezi Gary Oldman, és hamis képét látva tudjuk, hogy ez a kívánság tényleg teljesülni fog. Majd zöld füstöt ereget a majmos pipájából, és a jelenet újraindul. Bicikli, ami ezúttal lelassul, tárgyalás a mobiltelefonon, kicsapódó autóajtó. És a kamion ezúttal nem a „köldökzsinóron”, hanem magán Michael-en hajt keresztül. Nagyon durva! Kívánsága tehát teljesült. Na de hogy? „Egyesek még kívánni sem tudnak.”, hangzik el a jelenet végén a pöfékelő igazság.
Egyszóval: nem tudunk jól kérni, mert nem számolunk a következményekkel.
Vannak ezek a klasszikus kérdések, hogy: Mit vennél, ha sok pénzed lenne? Meg: Kivel találkoznál, ha lehetőséged lenne? Vagy: Hová utaznál, ha tehetnéd?
Az ember meg ilyen marhaságokat mond, hogy érintőképernyős telefon meg Brad Pitt meg New York. Mert beszűkült a gondolkodásunk, és csak olyan választ tudunk adni, amit/akit ismerünk. Közben lehet, hogy egy zenélő doboz, ami a dédnagymamánké volt, valójában sokkal értékesebb. Lehet, hogy egy bölcs öregemberrel való találkozás sokkal többet adna számunkra. És lehet, hogy Szaticskán (a legkisebb magyar falu 3 fős lakossággal) sokkal jobban éreznénk magunkat, mint a Big Apple-ben.
„Minden kívánságom teljesüljön.” Ezt szoktuk válaszolni, ha megkérdik, mi a legfőbb kívánságunk. Valóban jó lenne, ha a mesebeli Jótündér ez teljesítené? És mikor dühödt felindulásunkban az ordítjuk a párunk képébe, hogy: „Húzz innen a p…ba!”? Ha tényleg elhúzna, örülnénk neki? Vagy mikor titokban azt kívánjuk annak, aki evilágra hozott minket, hogy dögöljön meg? Ha ott helyben meghalna az édesanyánk, repesnénk az örömtől, hogy ilyen szuperül tudunk kívánni? Boldogok lennénk, hogy teremtő erőnk mindenható?
Ez a nagy baj az ideákkal, melyek csupán a fejünkben léteznek. Ha nem válnak valóra (mert pont úgy biztosan soha nem válnak valóra!), akkor kesergünk, hogy miért nem? Ha nem pont úgy válnak valóra, akkor kesergünk, hogy miért így, miért nem úgy?
Én például tavaly kitaláltam magamnak egy ideális férfit. Magas, hosszú, egyenes, sötétbarna, majdnem fekete haj, kékeszöld szem, inas, szikár, izmos test. Erre lett egy párom, aki pont ugyanolyan magas (azaz alacsony), mint én, a haja hullámos, középbarna (bár tényleg hosszú), barnás szem (ami amúgy színváltós, tehát néha tényleg zöldes-kékes árnyalatú), zömökebb, medvésebb testalkat (bár tényleg izmos, nagyon is). Félig hasonlít az álomra, félig egyáltalán nem.
Most akkor szidjam magamat, hogy de bénán teremtettem? Dehogyis, hiszen Ő sokkal, de sokkal jobb, mint amilyenre én valaha is számítottam!
Most akkor dédelgessem tovább magamban azt a távoli álomképet? Dehogyis! Persze nem mondom, Keenau Reeves vagy Johnny Depp láttám azért még ma is olvadozni kezdek…
Egyszóval, mit tehet hát ilyenkor az ember fia/lánya? Szerintem a lehető legbölcsebb dolog, ha elfogadja, ami jön, és alkalmazkodik a helyzethez, az emberekhez, a körülményekhez. És örül neki, amit/akit kapott, mert a Jóisten mindig jobban tudja!
Múltkoriban olvastam egy idézetet: „Nem annak van a legnagyobb esélye a túlélésre, aki a legerősebb, nem is annak, aki a legokosabb, hanem annak, aki a legjobban tud alkalmazkodni a változásokhoz.” Szóval alkalmazkodni, de csak rugalmasan, változni, de csak lazán.
A következő idézet már egy ifjúsági regényből való: „Fiam, én nem hajlok, hanem török.” Tehát aki nem rugalmas, annak vége. Aki mereven ragaszkodik az eredeti elképzeléseihez, annak annyi. A keljfeljancsi mindig felállhat, az elpattant húr viszont már sosem lesz ugyanolyan, mint rég.
Viszont azt se bírom, ha magukat baromi spirituálisnak mondott emberek, amikor a terveikről, a jövőjükről kérdezem őket, sejtelmesen (valójában semmi se mondva) az válaszolják: „Majd csak lesz valahogy. Jön, aminek jönnie kell.” Azaz elvannak, ellézengenek az életben.
Hogy lehet akkor ebből a kettőből valami olyan egyveleget összekotyvasztani, ami az arany középút?
Assisi Ferenc imája jut erről az eszembe, és hiába többszáz éves, ma is nagyon találó, sőt, talán találóbb, mint valaha: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”
Azaz: terveket lehet készíteni, de azokhoz nem kell mereven ragaszkodni, ehelyett elfogadni a változásokat. Mint egy utazásnál: előtte elkészítjük a részletes útitervet, de ha egyik nap véletlenül zuhog az eső, és a beígért tengerparti napozás elmarad, ne keseregjünk; duzzogás helyett menjünk el egy múzeumba, együnk egy jó helyi specialitást, és élvezzük, amit elénk hoz az élet.
Ez az írás egyébként a november 3-i tízmilliószoros nap margójára íródott. Hiszen, mondják a tibetiek, a mai sokszoros teremtő erőnek a segítségével kívánságaink könnyebben teljesülhetnek. De legyünk velük nagyon óvatosak!
Talán a legjobb, ha azt mondjuk: „Legyen meg a Te akaratod…”
2015. november