A hivatalos neve nem is fontos, mindenki úgy ismerte őt, hogy: Pocok. És igen, múlt idő. Pocok néhány napja átzuhant egy másik világba…
Barátunk fia volt, s a kedvesem is ismerte a mászós berkekből, sőt, dolgozott is vele együtt.
Érdekes, ez más a második nekrológom idén a blogon (nyáron Púderről írtam), és az is különös, hogy mindkettejük halála épp utazásom alatt történt, pedig igazán nagyon ritkán utazgatok… Attól tartok, ahol haladok előre a korral, sajnos egyre több ilyen lesz. Anyukám már rendszeresen jár temetésre. Bár persze tudom, az élet rendjében benne van a halál is. Nagyon érlelődik ám bennem erről egy írás…
Barátnőm azt mondta, ő nem bírna így élni, egy ilyen ember oldalán, akinek az élete folyamatos veszély. Így ő állandó rettegésben élne. Én nem. Elfogadom. Egy olyan ember, akinek a mászás a szenvedélye, az olyan, mint a szamuráj, aki azzal a gondolattal kel fel minden nap, hogy az akár élete utolsó napja is lehetne. Igen, minden benne van a pakliban. A halál is.
Hej, már hallom is a sok vészmadarat, a huhogókat, akik veszélyről és felelőtlenségről papolnak! Akik kívülről mindig olyan rohadt jól meg tudják mondani, mi lett volna a helyes, mit kellett volna másképp. Akik imádnak mások életébe belepofázni, miközben a sajátjuk romokban hever!
Basszus, sokkal több ember hal meg közúti balesetben, rákban vagy szívinfarktusban, mint zuhanásban! Aki most az M7-esen száguld az autójával, elszív egy csomag cigit vagy egész nap agyonstresszeli magát a munkahelyén, annak sokkal nagyobb az esélye a halálra, mint annak, aki kötelekkel biztosítva mászik egy sziklafalon vagy ereszkedik le egy barlang mélyébe.
Egyébként is, mondjátok meg őszintén, el lehet venni egy embertől a szenvedélyét? Mondd meg egy futónak, hogy többé nem futhat, egy festőnek, hogy többé nem vehet ecsetet a kezébe, vagy egy zenésznek, hogy soha többé egy akkordot se… Az életüket vesztenék el ezáltal!
Amikor kint megkaptuk a hírt, először csak a lányom rövid sms-éből (hisz barátnői bátyja volt), csak találgattunk, vajon pontosan mi történhetett. Aztán Magyarországra érve a rádióból hallgattuk a híreket. Hogy micsoda baromságokat hordott össze a szóvivő és a sajtó is mennyi csúsztatással tálalta az esetet! (Könyörgöm, a felét se higgyétek el annak, amit tévében-rádióban hallotok vagy újságban olvastok!) Zoli feje kezdett ellilulni, miközben a rádiót hallgatta, és a fb-oldalon lévő szakmai hozzászólások is ugyanezt erősítették meg.
Pocok nem felelőtlen kalandturista volt! Hanem képzett barlangász, túravezetői vizsgával is rendelkezett, és nagy tapasztalattal bíró ipari alpinistaként dolgozott. Hogy pontosan mi történt ott a szlovákiai barlangban, nem tudhatjuk, most már talán mindegy is. A közlemény szerint pillanatnyi rossz döntés okozta halálát. Megcsúszott és lezuhant a mélybe.
Állítólag ilyenkor, zuhanás közben az ember pontosan tudja, hogy meg fog halni, és lepereg előtte az élete. Volt egy éjszakám utána, amikor rémálmok gyötörtek: én is zuhantam, és láttam Zolit is zuhanni. Félelmetes érezni álmomban, hogy eljön a vég... Vég? Vagy van utána tovább is?
Édesapja búcsúszavaival élve: "Az ember lélekben él, s addig él, amíg élteti a lélek… A halál nem vég, csak állomás az Úton. Lét-forma váltás… Mindössze Egy, mit ilyenkor tehet az ember: végtelen nagy szeretettel elengedi, engedi Útjára a Lelket.”
És még egyet: most az a legfontosabb, hogy az egyedül maradt várandós feleségét, és a nemsokára megszületendő kislányát segítsük. El is indult egy mozgalom a fb-on (Kis pocok megsegítése e nehéz napokban), https://www.facebook.com/Kis-Pocok-megseg%C3%ADt%C3%A9se-e-neh%C3%A9z-napokban-1648495212065309/?fref=tsItt várnak adományokat, felajánlásokat. Sokat gondolkodtam azon, hogyan tudok én ebben részt venni. Pénzt sajnos nem tudok küldeni, pár évvel ezelőtt pedig az összes babaholmit elajándékoztam. Talán ezzel, hogy megírom róla ezt a cikket…
Nekem ez az egyetlen saját fotóm róla (Úny, 2010. május 1.), a többi képet Pocok fb-oldaláról vettem.
2015. november