A barátságról
Végiglapoztam a blogot, mert a barátságról akartam értekezni, és kerestem, mit is írtam erről korábban. Hát, rájöttem, hogy úgy igazából a nagy semmit. Volt szó sokszor a női körökről, meg a különböző közösségekről, és az abban lévő asszonytársi összefogásokról. Olyanról is találtam néhány mondatot, hogy keresem a tükörképünket, egy olyan családot, ahol az apuka az én (volt) férjem legjobb barátja, az anyuka meg az én legjobb barátnőm. Álom, álom, édes álom…
Életem során mindig voltak barátnőim, de amolyan egyetlen és igazi még sosem. Valahogy úgy esett, hogy az adott helyhez, közösséghez, iskolához, munkahelyhez vagy faluhoz mindig kapcsolódott egy vagy több barátnő, akik rövidebb-hosszabb időre meghatározó szerepet töltöttek be az életemben, de aztán ahogy elköltöztünk vagy munkahelyet, csoportot váltottam, megfakultak ezek a kapcsolatok.
Általános iskolában és gimnáziumban inkább egy-egy lánycsapathoz tartoztam, több barátnővel. Érdekes, kamaszként szívesebben kerestem a fiúk társaságát, sokkal jobban tudtam velük beszélgetni az élet dolgairól, de azért mindig volt néhány lány, akiknek a barátságát magaménak tudattam. Nyaraláskor, táborokban is szereztem alkalmi barátnőket. Aztán később a kardos csapatból, majd még később az épp aktuális életközösség női tagjaiból is lettek barátnőim.
Közülük van, aki teljesen eltűnt az életemből, másokkal csak az osztálytalálkozókon futunk össze, esetleg a neten váltunk alkalmanként 1-1- szót. Én ezt nem bánom; van, amikor a baráti szálaknak lazulniuk kell, és van, amikor szorosabbra fűzhetők. Mert vannak sokan, akikkel lehet, hogy egy-két-három évente találkozunk, mégis kb. ott folytatjuk a beszélgetést, ahol legutóbb abbahagytuk.
Igazából ez a bejegyzés azért született, mert egy régi barátnőm eljött hozzánk látogatóba a kisfiával. Olyan jó volt, tapinthatóvá vált a barátság. Rájöttünk, hogy az égvilágon MINDENről tudunk nyíltan, őszintén beszélni egymással.
Érdekes, úgy vagyunk mi egymással, hogy bizonyos időkben meghatározóak voltunk egymás életében, aztán egy időre távol kerültünk egymástól, majd újra össze, és így tovább; az egész barátságunk egy nagy hullámvasút.
A máriahalmi-únyi korszakban ismerkedtünk meg; sokat járt le a Vendégházba az akkor ott élő és tevékenykedő művészcsapathoz. Utána talán 1-2 évig nem is találkoztunk, messzire sodort minket az élet, szinte alig tudtunk egymásról. Aztán jött egy „véletlen” találkozás (melyről ugye tudjuk, hogy nem létezik), emlékszem, egy Vágtázó Csodaszarvas – Ba-Ra-Ka koncerten futottunk össze a Dürer kertben, és rájöttünk, hogy ugyanúgy akarunk élni, ugyanolyanok az elképzeléseink, jöttek a nagy felismerések.
Ezek után megint sokat járt le, ezúttal már hozzánk, Széplakra, látogatóba, majd helykeresőbe. Ekkor már majdnem úgy állt a helyzet, hogy egészen közel fogunk egymáshoz élni. Egyszer rövid időre abba a faluba költözött, amelynek mi a szőlőhegyén éltünk. Aztán megint másképp alakult az életünk, és újra elsodródtunk egymástól. Innentől megint a „Hogy vagy? Kösz jól.”-típusú fb-chat ment közöttünk. Sokszor írta, hogy majd, egyszer, valamikor lejönnek hozzánk látogatóba a Balaton-felvidékre, de ezt az elhatározást soha nem követte tett.
Már-már le is mondtam róla, mikor egyszer csak nemrégiben összefutottunk, tudjátok, „véletlenül”, méghozzá Szokolyán, azon a bizonyos Közös Kép Teremtésen, amiről már korábban írtam. Közös Kép és a barátnőm? Ráadásul egy új férfival az oldalán? Új terveket dédelgetve, költözést fontolgatva?
S pár napra rá: „Megyünk hozzátok!” „Tuti?” „Tuti, holnap, a legutolsó busszal.” „Hiszi a piszi”, gondoltam elsőre, de rosszul ítéltem: a következő sms már a buszról jött, hogy úton vannak felénk.
Innentől már csak címszavakban az események:
- Levonulás eléjük a buszmegállóba, ölelések, felvonulás a hegyre a sötétben, a néha előbukkanó telihold és a fejlámpák fényében
- Beszélgetés, beszélgetés, beszélgetés…
- Másnap totális köd, pedig annyira meg akartam neki mutatni a látványt! A Balatonból konkrétan semmi se látszott, a Hegyestű olykor előderengett. A faluba azért lementünk, és ő lelkendezett a szép, rendezett porták láttán. Forrás-nézés, vízmerítés, a gyerekeknek pedig Dobogó-hegy-mászás.
- Otthon hatalmas mennyiségű krumplistészta, aztán közös almakompót-készítés
- Gyerekek fokozatos összehangolódása, a két „nagy” gyerek külön beszélgetései, meseolvasás a kicsiknek
- Nekünk hosszú beszélgetések életről, gyerekekről, férfiakról…
- Harmadnap kegyes volt az időjárás, már kora reggel besütött az ablakon a nap. Ideális nap a kirándulásra!
- Lelkes rendrakás és takarítás
- Aztán: Vaskapu-völgy, őszi avar, Fekete-hegy, krátertavak, fára-mászás, Eötvös-kilátó… És a lelkendező kiáltások: „Hát ez gyönyörű! Tisztára Toscana!”
Aztán jöttek a nagyon vicces felismerések. Hogy például ugyanabban az évben született, mint én, és ugyanazon a napon van a születésnapja, mint a kedvesemnek. Neki tüzes a napja és vizes a holdja, nekem épp fordítva. Mindkettőnkben egyszerre vannak jelen az érzelmek és az érzékek. A család, az otthon, a kert iránti vágy – és a lángolás, a vadulás.
Talán az életünk folyamata mintha épp ellentétes lenne. Ő nagy tombolások és viharok után most látszik megállapodni, megnyugodni, én pedig a viszonylagos stabilitás után most kezdek el jobban pörögni, lelkesedni.
Azt nem tudom, kitartunk-e a továbbiakban is egymás mellett. Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy megint elsodor minket egymástól az élet. Az azért biztató, hogy egy hét múlva együtt megyünk helykeresésre a Börzsönybe…
Köszönöm nektek a barátságot múltam és jelenem barátnői: Juci, Eszter, Szandra, Edit, Teri, Timi, Ági, Gabi, Éva, Kati, Zsófi, Anita, Vera, Laura, Barbi, Kata, Orsi, Gyöngyvér, Tünde, Zsuzsa, Zsóka, Bea, Erika, Ildikó, Katinka, Honorka, Anett, Niki, Piroska, Dia, Tündi, Meső… És persze: Zia!
2015. október