Az elmúlt időszak eseményei sok töprengésre késztettek…
Elkezdtem anno a blogot, ennek immáron hat és fél éve. Többféle szándék vezérelt az induláskor, azóta változtam én is, a az életem, is, a blog is… Még a neve is: Boldogfalva, BoldogSzer és a legutolsó: Réka útja…
Most nagyon magamba kell néznem, és átgondolnom, mi a blog célja. Miért is írok egyáltalán?
Az írás nekem egyféle terápia. Ha valami bajom van, magam alatt vagyok, elkezdek írni, és mire vége egy bejegyzésnek, már gyakorlatilag meg is gyógyultam. Kiírtam magamból a fájdalmat…
Ugyanígy egyfajta meditáció is az írás. Van egy téma, amiről napközben gondolkozom, ami nem hagy nyugodni. Este leülök a gép elé, írok, írok, azaz gondolataimat írásba fektetem, és a végére csak kikristályosodik valami…
Ez ugye egy belső folyamat. Szóval magam miatt (is) csinálom ezt az egészet. De ettől még írhatna úgy is az ember, hogy mindez a gépén marad. Minek kell ezt nyilvánossá tenni, közszemlére, hogy bárki olvashassa?
Na, ezeken kéne most még jobban elgondolkoznom.
Persze, nem tagadom, van bennem egy remélhetőleg még egészséges mértékű exhibicionizmus, azaz szeretem magamat megmutatni a világnak. Az írás önkifejezés, és a KIfejezés szónak ez az előtagja arra utal, hogy kifelé kell megnyilvánulnom, azaz az emberek felé. Persze vannak művészek, akik az íróasztalfióknak alkotnak, festők, akik a műtermükben őrizgetik alkotásaikat, de én nem tartozom közéjük. Nekem jól esik másokkal megosztani a gondolataimat.
Más azonban, ha szépirodalomról van szó, és más, ha az ember személyes blogot ír. Egy novella vagy regény esetében ugyanúgy az én érzéseim és gondolataim kerülnek kifejezésre, de ebben az esetben belebújhatok a szereplőim bőrébe, és ők érzik ezeket, ők mondják ki azt, ami bennem van A blog esetében viszont kendőzetlenül feltárom a saját belső világomat az egész külvilág felé. Nagy bátorság kell ám hozzá, és persze nagy felelősség is ez, de egyben nagy öröm.
Hisz olyan sok jót kapok ezáltal! Hazudnék, ha azt mondanám, nem fontos nekem a visszacsatolás. Igenis, én élvezem, hogy ez a blog-írás egy interaktív kommunikációs lehetőség. Egy regényíró megírja a könyvét, kiküldi a nagyvilágba, és lehet, hogy az embereknek tetszik, látja, hogy vásárolják, olvassák, bízik benne, hogy szeretik is, de sokkal kevesebb lehetősége van tőlük visszajelzést kapni, mint amennyire egy bloggernek van itt a neten.
Tény, hogy rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a bejegyzéseimmel kapcsolatban. És nemcsak olyanokat, hogy de jók az írásaid, szeretem a fotóidat nézegetni, de szép az életed, hanem konkrétan olyanokat is, hogy az olvasók életére mennyire hatottam ezekkel. Döbbenetes a tudat, hogy milyen irányban befolyásoltam mások életét csak azzal, hogy megmutattam az enyémet. Konkrétan az én hatásomra, az én életemen felbuzdulva költöztek családok vidékre, változtattak gyökeresen az életmódjukon, vagy vállaltak még gyermeket. Ez mekkora felelősség már!
Egyébként azt bírom a legjobban, amikor megállít valaki az utcán, hogy: „Jé, te vagy az? Hát én olvaslak téged! Réka? Én ismerlek az internetről!” Mostanában egyre gyakrabban van ilyen, és ez tök jó! Egy idősebb néni egyszer azt mondta a Nyugatiban, hogy ha valami bántja és maga alatt van, leül, elkezdi olvasni a blogomat, és teljesen megnyugszik tőle. Ilyenkor persze olvadozik a szívem…
Ezek a kedves olvasók, akik miatt érdemes csinálni ezt az egészet!
De ott vannak a többiek, akik, ha a számukat nézem, valójában a töredékét sem teszik ki a teljes olvasótáboromnak. Akik a fórumól, vagy akárhonnan hozzám keverednek, és pár mondat vagy pár cikk alapján ítéletet hoznak rólam, méghozzá lesújtó ítéletet. És küldik a gonosz, lekezelő megjegyzéseiket. Amikkel természetesen saját magukról állítanak ki szegénységi bizonyítványt…
Amikor mostanság elkezdtek jönni a tapló megjegyzések, persze dühömben rögtön azt mondtam, hogy hagyom a francba ezt a blogot! Mert úgy érzem, a sokszor a befektetett energia nem hogy nem térül meg, de még energia-mínuszba is kerülök miatta. Erre mondanák barátnőim, hogy tanuljam meg megtartani magamat ezekben a helyzetekben, maradjak egyensúlyban, ne engedjem, hogy kibillentsenek, ne hagyjam, hogy leszívják az energiáimat. Mert felismerem, hogy igen, ezek az emberek igazi energiavámpírok, akikről korábban már írtam is. Akiknek saját életükben ott vannak a gondok, de ahelyett, hogy azok megoldásán fáradoznának, mások ócsárlásával töltik idejüket.
Sokan azt tanácsolták, hogy szarjam le magasról a fikázókat! Könnyű ezt mondani… De magamban vizsgálódva rájöttem, hogy igenis hatnak rám ezek! Befolyásolnak, még akkor is, ha csak egy másodpercre átfutom, és rögtön törlöm is őket. Bizonyára nem állok még a tudatosságnak oly magas fokán, hogy ezeket egy mozdulattal félresöpörjem, és továbblépjek, mintha mi sem történt volna.
Ehelyett magamban meditálgatok, mit tettem rosszul, mit kéne másképp csinálnom, hogy ez ne így legyen. Tépelődök, vergődök… Szóval a gonoszkodók végül is bizonyos mértékben sikeresen elérték céljukat. Elszomorító, hogy ide jutottam…
De most jön a nagy kérdés: Megéri ennyire kipakolni az életemet? Mi éri meg? Mert a blog-írást én csakis úgy tudom csinálni, ha magamról írok, a bensőm mélyéből, feltárva mindazt, ami ott rejtezik. De sajnos igaz az, hogy ha az ember megnyitja magát, akkor ezzel támadási felületet hagy magán.
Az én természetemtől viszont annyira idegen a bezárkózás… Alapverően társas lény vagyok, szeretek kommunikálni, és szeretem az embereket. Még ezeket a szemétkedőket sem utálom, inkább sajnálom, hogy ennyire korlátolt sokak gondolkozása…
Egy barátnőm azt tanácsolta, nehogy abbahagyjam a blogot, csak fogjam vissza kicsit magamat. Ne írjak ennyire nyíltan és őszintén magamról és az életemről. Ebben van némi igazság, hisz minél őszintébb és nyíltabb vagyok, annál többek láthatnak bele az életembe, köztük olyanok is, akiket én nagyon nem szeretnék beengedni oda. De amikor egy gombnyomással kiengedem a bejegyzéseket a világba, akkor azokat azt boldog-boldogtalan láthatja, tehát nehéz megválogatni az olvasóimat. Vagy válogassam meg őket, és csakis a feliratkozott rendszeres olvasók láthassák a bejegyzéseket?
Avagy láthassa őket mindenki, inkább válogassam meg a szavaimat? Tényleg ne írjak ennyire nyíltan és őszintén? Alaptermészetem a nyíltság és őszinteség, és ha ezt nem alkalmazom a blogon, akkor az olyan, mintha nem is én lennék… Ha nem teljes nyíltsággal és őszinteséggel írok, akkor vajon Réka maradok-e? Akkor vajon hiteles marad-e a cím, hogy „Réka útja”? Akkor miről írjak, ha nem a gondolataimról, érzéseimről, életemről???
Befolyásolja- e az írásaim tartalmát illetve minőségét az a tudat, hogy vajon az olvasó mit fog majd szólni hozzá? Hol van itt a szabadság? Hogy attól teszem függővé, mit írok, hogy vajon tetszeni fog-e a városi foteljében ücsörgő XY-nak…
Az persze egyértelmű sajnos, láttam a megjegyzésekben is, hogy az emberek bele tudnak kötni mindenbe! Ha otthon vagyok, akkor ingerszegény környezetet biztosítok a gyerekeknek. Ha elmegyünk valahová, akkor csavargok, biztos büdös nekem a munka. Ha dolgozok, akkor elhanyagolom a gyerekeimet. Ha velük vagyok otthon, akkor nem keresek pénzt. Ha élem a magam útját, akkor öntörvényű vagyok. Ha elmegyek másfél év alatt kétszer hegyet mászni, akkor feltétel nélkül idomulok a páromhoz.
Egyszerűen képtelenség mindenkinek megfelelni, és rájöttem, hogy ne is akarok! De azért elkeseredtem picinykét…
Azt hittem, ez egy minta, egy példa lehet másoknak, akik hasonlóan szeretnének élni. Kiköltözni vidékre, jobban odafigyelni a környezetükre, otthon tanulni gyermekeikkel, egészségesebben táplálkozni, mozogni, gyógyítani magunkat és a Földet, javítani párkapcsolataikon, megélni és kifejezni nőiességüket…
Sajnos arra kellett rádöbbennem, hogy az általam értéknek tartott dolgok mások (sajnos nagyon sokak) szemében nemhogy értéket nem képviselnek, sokkal inkább negatívumként tekintenek rájuk, lenézően viszonyulnak hozzájuk.
Mára egyszerűen megszűnt az vidéki élet becsülete, a fizikai munka becsülete, és az anyaság becsülete. A „Te mit dolgozol? Ja, CSAK anya vagy?” jellegű kérdések pont ezt a tendenciát igazolják.
Akinek egyébként még nem tűnt fel, a blogom megjegyzéseit moderálom. Többeknek nem tetszett, hogy én csak olyan megjegyzést teszek nyilvánossá, ami velem egyetértő, ami az én véleményemet támasztja alá. Hát, aki visszaolvassa őket, láthatja, hogy ez nagyon nem így van! Szívesen közlök az enyémmel ellentétes véleményeket is, sőt, kifejezetten örülök, ha valaki picit kirángat a megszokott világomból egy kérdésével vagy hozzászólásával, és segít, hogy más szemszögből is lássam a világot. De a stílus nagyon nem mindegy! Lehet egy építő jellegű kritikát emberien is megfogalmazni, és bunkó stílusban is. A szemétkedő, gúnyolódó, mocskos kifejezéseket tartalmazó megjegyzések a továbbiakban is a kukában fogják végezni, úgyhogy kár a gőzért…
Igazából ebben az egészben nem is annyira a személyes érintettségem a rossz, hanem az, hogy az emberiség tényleg ilyen? Tényleg ebbe az irányba tart a világ?
A párom szerint ez az egész arra volt jó, hogy kibújjak végre a rózsaszínű ködből. Mert tény és való, hogy az a közeg, ahol én mozgok, többnyire jó szándékú és elfogadó emberekből áll. Akik, ha nem is feltétlenül értenek egyet velem, mégis elfogadnak olyannak, amilyen én vagyok, és én is így viszonyulok hozzájuk. Most megtapasztalhattam, hogy nagyon nem mindenki ilyen…
Tény az is, hogy hajlamos vagyok a naivitásra. Azt hiszem, hogy ha én nyitottan, pozitívan és elfogadóan állok másokhoz, akkor ugyanezt kapom vissza. Mivel az én világom többnyire jó és szép, az engem körülvevő emberek is többnyire jók és kedvesek, azt képzeltem, ez máshol, másokkal is így van.
Na, az elmúlt napok történései pont arra világítottak rá, hogy ez nagyon nem így van sajnos. Megismerhettem a világnak a szó szerint sötétebbik oldalát. Primitív, szűk-látókörű és ítélkező embereket.
Szögezzünk el valamit! Réka élete nem kötelező érvényű, én nem akarok senkit megtéríteni. Nem nézek le senkit, aki másként él és másként gondolkozik. Ez csak egy lehetőség, hogy így is lehet…
Rájöttem, hogy az emberiség nagy része egyszerűen tényleg képtelen a változásra. Nem is célom őket megváltoztatni, csak annyit kérek: engem, minket hagyjatok élni!!!
Akinek nem tetszik, amit írok, ne olvasson, kattintson tovább a sztárpletykákra meg a bulvárhírekre, és csámcsogjon másokon! Akinek nem jön be ez az élet, az élje a saját életét, foglalkozzon a maga dolgaival, de az enyémet, a mienkét hagyja békén!
És most hogyan tovább? Ez itt a nagy kérdés… Azt hittem, az írásom végére meg fogok világosodni ezzel kapcsolatban, de még elég nagy a homály. Most talán egy pici pihenőt volna jó tartani... De csak icipicit! Ne örüljenek az engem támadók, nem futamodok meg, csak rövid időre parkoló-pályára teszem a „Réka útjá”-t, hogy átgondoljam, milyen formában folytassam tovább ezt az egészet. Talán többet fogok koncentrálni a félbehagyott regényemre, és lehet, hogy néhány novella is meg fog születni…
Egyébként létrehoztam egy „Réka útja” fb-os oldalt, oda most régebbi, népszerűbb írásaimat fogom felpakolni. Szeretettel ajánlom minden kedves, jó szándékú olvasónak!
https://www.facebook.com/rekautja/?fref=ts
2015. november